A lelkesedésem kitartott egészen másnap reggelig, amikor is- a megszokottól eltérően- energikusan pattantam ki az ágyból az ébresztőóra harsány sípolására. Hatalmas vigyorral az arcomon húztam el a sötétítőket, küldtem egy puszit a napnak, s dalolászva mentem le reggelizni, amit a szüleim nem tudtak hova tenni. Megszokták már, hogy tanév közben minden reggel zombi módjára közlekedek, s a szünetek utáni első napokon még letargikusabb a hangulatom. Értetlenül egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Én nagy étvággyal nekiálltam a kikészített reggelimnek. Kakaó, ami langyos- se nem túl forró, se nem túl hideg, pont, ahogy szeretem- és csokis croissant. Elgondolkodva majszoltam a péksüteményt, teljesen belefeledkeztem a világmegváltó terveimbe, hogy idén igenis népszerű leszek. Azt se hallottam meg, hogy édesanyám már harmadszorra szólít a nevemen. Végül csak feltűnt.
- Hmm?- néztem rá kérdőn teli szájjal-

- Csak azt mondtam, hogy fél óra múlva indulunk, és érdeklődtem, hogy elvigyünk-e?- a kérdés mellé hozzábiggyesztette kedves, meleg mosolyát, amit úgy szerettem. Válaszom mégsem az volt, mint szokott. Mert idén minden más lesz. Másnak kell lennie.
- Nem köszi. Olyan szép az idő, inkább gyalogolnék- a szüleim ismét összenéztek, majd az egész család (beleértve engem is), elment készülődni. Amég a szüleim öltözködtek én bevetettem magam a fürdőszobába, hogy fogat mossak. Mert ez már csak így ment. Tökéletes csapatként működtünk. Amikor pedig én mentem a szobámba öltözködni, akkor anyáék mostak fogat,  majd anya sminkelt, apa meg borotválkozott. Vagy, ha nem, akkor megcsinálta a tízórait. Látjátok? Tökéletes csapat, mint mondottam volt.

Szokás szerint hamar készen lettem, hiszen nem fordítottam különösebb időt frizura elkészítésére, csak hagytam, hogy vörös, enyhén hullámos hajam lazán a vállamra omoljon; sminkcuccom meg szinte egyáltalán nem volt.

Felkaptam az tízóraimat az asztalról, nyomtam egy-egy puszit a szüleim arcára, és már ki is fordultam a verőfényes napsütésbe. Habár volt még időm bőven, képtelen voltam lassan bandukolni a Sweet Amoris kapuja felé. Görccsel a gyomromban, gombóccal a torkomban; az idegességem egyre nőtt minden egyes centivel, amivel közelebb kerültem a sulihoz.

Az udvaron a szokásos kép fogadott. Kisebb csoportokba verődött emberek nevetgélve osztották meg egymással a nyári élményeiket. Én már csak megszokásból is a kis félreeső pad felé pillantottam, ahonnan Melody integetett; bőszen próbálta meg felhívni magára a figyelmemet. De úgy tettem, mintha nem látnám. Idén minden másképp lesz. Így elfordítottam a fejem egy másik irányba, ahol is három csoportot pillantottam meg.

Kissé remegő lábakkal indultam meg az egyik felé…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés